Chapter 35

Harry szemszöge

Az eső hangosan kopogott a szélvédőn.

Ujjaim szorosan fogták a kormányt, annak ellenére, hogy már legalább negyed órája leparkoltam. Az utcában néhány ember sietős léptekkel menekült valamilyen fedett helyre. Gondolom. Nem ez volt a legnagyobb problémám, és talán még az apró, jelentéktelen dolgok közé se tudtam volna besorolni.

A telefonom megint hangos zörgésbe kezdett az anyósülésen, jelezve, hogy Rose ismét keres, az este folyamán legalább hatodszorra.

Már úton kellett volna lennem hozzá, ahogy még tegnap megbeszéltük, de előtte még lett volna egy kis dolgom. Képtelen voltam kiszállni az autóból.

Szemeim ismét az épület bejárati ajtajára tévedtek, hosszasan bámulva az ajtót és a hófehér falakat. Negyed órás késésben voltam és ez pont nem az a hely volt, ahonnan késnem kellett volna. Sose késtem.

De ezúttal már tisztában voltam vele, hogy hatalmas galibába kevertem saját magam, a tudtomon kívül.

Megszívtam. De még mennyire, hogy megszívtam.

A telefonom elhallgatott, miután futólag ismét Rose nevével néztem farkasszemet és ahogy elsötétült a telefon kijelzője, dühösen és tehetetlenül ráütöttem a kormányra. Tenyereimet végighúztam az arcomon, szinte lenyúzva a bőrömet és mély lélegzeteket véve próbáltam megnyugtatni saját magam. Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy nincs semmi gáz.

De hogy verhetem át saját magam ekkora baromsággal?

Megelégelve az idegtépő tökölésemet, szinte kitéptem a kocsi ajtaját. Az eső hideg volt, akárcsak a levegő, de ügyet se vetve rá vágtam be magam mögött az ajtót és gyors léptekkel az ajtóhoz sétáltam.

Hármat kopogtam és még időm se volt a további önmarcangolásra, még a gondolatára se. Az ajtó kinyílt és a megszokott, szánalmas, már-már lecsúszott férfi ott állt előttem az ajtóban, borostás arccal és táskás szemekkel, várva a megszokott adagot a megszokott időben.

Csakhogy ezúttal a neve mellé és a szokásai mellé, amikkel már annyira tisztában voltam, társult még valami.

Ő volt Rose apja is.

-Késtél.- szinte köpte a szavakat és még csak meg se fordult a fejében, hogy beljebb hívjon, hogy ne ázzak tovább.

-Dugó volt.- válaszoltam ugyanolyan hangnemben, megpróbálva kiverni a fejemből a tegnap reggeli találkozásunkat.

Harry, ő Robert, az édesapám. Rose hangja szüntelenül kísértette a gondolataimat, mióta csak leállítottam a motort a ház előtt.

Robert kezébe nyomtam a gondosan álcázott zacskót. Archie saját készítésű tablettái voltak benne minden áldott alkalommal. Sose izgatott, hogy mire kell neki és hogy mennyi ideig bírja egy ekkora adaggal. De ezúttal, ahogy kivette a kezemből, a bűntudat szörnyetegként kezdett marcangolni belülről és hiába volt ezekben a találkozókban hatalmas hasznom, visszaakartam lépni.

-Ha jól tudom, van egy-két dolog, amit meg kell beszélnünk.- mondta, kezembe nyomva a pénzt, amit a lehető leggyorsabban a farzsebembe dugtam. A hangja fenyegető és öntelt volt. Hiába volt Rose apja, ha kevesebb önfegyelmem lett volna, itt helyben behúztam volna neki egyet és a küszöbön hagytam volna elvérezni.

-Valami baj volt a múltkorival?- kérdeztem, mintha fogalmam sem lett volna a valódi okról.

-Roseról van szó.- forgatta szemeit.

Feszülten álltam vele szemben továbbra is, fogaimat összeszorítva fojtottam magamba a szót. Nem volt mit beszélni róla.

-Nincs miről beszélni.- feleltem hidegen, szinte kierőltetve magamból a szavakat.

-Ne keresd többet.- mondta hirtelen, ellentmondást nem tűrő hangnemben. Pillantása ugyanolyan kemény volt és az arckifejezése is már-már fenyegetőnek látszott.

-Ezt nem ígérhetem.- állkapcsom megfeszült és kezeimet ökölbe szorítottam magam mellett.

-Azt hiszem, nem látod át tisztán a helyzetet, Harry.- egészen közel hajolt hozzám, szinte sziszegve a szavakat. Meg se mozdultam, egy hajszálnyit se sikerült megfélemlítenie.- Nem kevés pénzhez juttatlak az üzleteinkkel és ha nem hagyod békén a lányomat, búcsút mondhatsz az egésznek.

Hitetlenkedve horkantam fel és hajoltam el tőle, kezem automatikusan nyúlt vissza a pénzért, amit az előbb zsebre raktam. Az egészet kivettem és a mellkasához nyomtam.

-Nincs szükségem a pénzedre.- feleltem színtiszta undorral és megvetéssel a hangomban, majd elengedtem a pénzt, ami azonnal a földre hullott. Robert meghökkent arca volt az utolsó, amit láttam mielőtt sarkon fordultam volna.

A kocsi ajtaját nagy erővel nyitottam ki ismét. Ahogy az autóba ültem, a telefonom ismét rezegni kezdett és azonnal fülemhez is emeltem, nem váratva tovább Roset.

-Szia.- hiába próbáltam leplezni, a hangom még mindig ugyanúgy csengett, mint egy-két perccel ezelőtt.

-Zayn és a többiek átugranak, gondoltam szólok.- mondta egyből és már most kihallottam hangjából a megszokott kíváncsiságot. Kétségtelenül észrevette a hangomból, hogy valami nincs rendben.- Tudom, hogy azt beszéltük, hogy kettesben leszünk és ha mégsem akarsz jönni én- kezdte hadarni bátortalanul és még a jelenlegi helyzet ellenére is elmosolyodtam.

-Húsz perc és ott vagyok.- homlokomat a kormánynak nyomtam és szemeimet összeszorítva próbáltam elűzni a vészjósló gondolataimat.

Semmi jóra nem vezetett az előbbi beszélgetésem Roberttel.

-Valami gond van?- kérdezte kételkedve, szinte láttam magam előtt, ahogy homlokán apró kis ráncok jelennek meg.

-Nem… Mindjárt ott vagyok.- sóhajtottam fel és egy halk „sziá”-t elmormolva egymás után, letettük a telefont.

Rose szemszöge

-Drágám, én azt hiszem, lefekszem.- mormolta egy ásítás közben Perrie.

A konyhában voltunk, a több órányi sörözés és focimeccs nézés után mindenki hazament, ránk hagyva a lakás rendbe szedését. Nem is ők lettek volna, ha maradtak volna segíteni.

-Menj nyugodtan, én még elpakolok itt is.- halványan rámosolyogtam, majd megnyitottam a csapot és elkezdtem mosogatni.

-Rose…- sóhajtott fel és mellém sétált. Kezével a pultra támaszkodott és bár nem néztem rá, éreztem, hogy mennyire átható és egy cseppet sajnálkozó tekintettel néz rám.

-Komolyan, Perrie. Holnap dolgozol és…- felsóhajtottam fejemet rázva, a belém fojtott csalódottság és harag szinte felemésztett.

-Louisnak talán igaza volt, hogy dolgozik.- kezét karomra simította, de én ugyanúgy folytattam a dolgom, mintha mi se történt volna. Mintha nem éreztem volna, hogy valami nincs rendben. Mintha nem Perrie próbálna üres kifogásokkal nyugodtabbá tenni. Mintha Harry eljött volna, miközben valójában… nem.

-Talán.- motyogtam egy lassú bólintás közepette.

-Nézd, ha akarod, még fenn maradok veled és beszélhetünk.- karomat elengedte egy utolsó, vigasztaló simítás után. Elzártam a csapot és fejemet felé fordítottam.

-Megleszek.- erőltettem ezúttal egy őszintébb mosolyt arcomra.

Perrie felsóhajtott és ellökte magát a pulttól.

-Rendben, de ha szükséged lenne rám, csak sikíts. A szomszéd szobában leszek.- mosolygott és a szobájába sétált.

Mély lélegzetet véve nyitottam meg újra a csapot és folytattam a mosogatást. Hosszú időbe telt, mire végeztem, mivel minden egyes poharat és tányért vagy százszor végigsikáltam, teljesen elmerülve a gondolataimban, amik csak Harry körül jártak. Fogalmam sem volt, hogy mégis hogy viszonyuljak a ma estéhez. Egyértelműen nem voltunk együtt, de az eddigi viszonyunk is teljesen megváltozott és komolyabbra fordult. Próbáltam meggyőzni magam, hogy felesleges lenne egyetlen este miatt jelenetet rendeznem.

Nem tartozott nekem különösebb magyarázattal és nekem sem volt jogom kérdőre vonni. De akkor is felültetett és ha az este nem úgy alakult volna, hogy Zayn és a többiek átugranak pár órára, egyedül várhattam volna. Mint kiderült, teljesen hiába.

Megelégelve a saját, idegőrlő gondolataimat kapcsoltam le a lámpát a konyhában, miután végeztem a pakolással. Egyenesen a fürdőbe sétáltam, ahol végre vehettem egy jó forró zuhanyt és halkan dúdolgatva megpróbáltam kizárni a fejemből minden zavaró gondolatot. Megoldást úgyse találnék a helyzetre és egyértelműen csak magamat kergetném az őrületbe a folytonos agyalással.

A zuhany után felhúztam egy kényelmes pólót és egy rövidnadrágot, majd a koromsötét lakásban végignavigálva magam a szobámba mentem.

Egy halk sikkantás hagyta el a számat, ahogy benyitottam. A villany égett és Harry ázottan, csurom vizes hajjal és ruhával a szobámban állt. Kezemet a szám elé tapasztottam és ha nem lepett meg volna ennyire, talán én is elmosolyodtam volna, mint ő.

Halkan becsuktam a hátam mögött az ajtót, Harry mozdulatlanul állt ugyanott továbbra is. közelebb mentem hozzá, de meghagytam a kellő távolságot, hogy ne enyhüljek meg azonnal. Haragudtam rá, hiába tettem volna ellene bármit is, így volt. És ha nem is sokáig, de egy darabig tartani akartam magam ehhez.

-Hogy jöttél be?- kérdeztem és szemeim ismét végigfutottak rajta.

-Nyitva volt az ajtó.- rántott vállat és rezdületlenül a szemembe nézett.- Óvatosabb is lehetnél, főleg azok után, amik mostanában történtek.- dorgált meg gyengéden és máris egy fokkal megenyhültem.

Ajkaimat összeszorítva álltam vele szemben, alig láthatóan bólintva. Szemeimet egy pillanatra lesütöttem, majd visszavezettem őket arcára. Kellemetlenül éreztem magam a pillantása alatt, olyan érzésem volt, mintha teljesen belém látna.

Karjaimat összefontam mellkasom előtt és mély lélegzetet véve megszólaltam, egy örökkévalóságnak tűnő idő után.

-Mit csinálsz itt?- kérdeztem halkan.

-Sajnálom, hogy nem jöttem.- egy lépést tett felém, majd tett még egyet, miután látta, hogy meg se moccanok. Pedig ha tudta volna, hogy az egész testem beleremegett minden egyes lépésébe…

-Hívhattál volna.- feleltem a lehető legridegebb hangnemben, ami elég átlátszóra sikeredett. Egy lépésre állt attól, hogy akár kenyérre lehessen kenni.

-Tudom.- suttogta és lépett még egyet.

Alig pár centi választott el minket egymástól és máris szakadozva vettem levegőt, gondolataimba azonnal utat törtek maguknak az együtt töltött éjszakánk emlékei és már csak egy hajszál választott el attól, hogy könyörögjek neki még egy érintésért. Szánalmas voltam és magamra sem ismertem már.

-Vagy üzenhettél is volna. Bárkivel.- hangom megremegett, mikor kezét arcomra simította, majd ujjait hajamba vezette.

-Tudom.- suttogta ismét.

Sajnálkozó tekintete azonban csak olaj volt a tűzre és hiába bizsergette meg bőrömet érintése, mély lélegzetet kellett vennem, csak hogy lenyugtassam magam. Ajkai viszont legnagyobb meglepetésemre gyengéden enyémekhez értek, majd azonnal el is húzódott tőlem. Automatikusan húzódtam vissza hozzá és csókoltam vissza, kezeimet nyaka köré kulcsolva.

-Haragszom rád.- motyogtam ajkaira.

-Tudom.- mondta már vagy századjára. Fújtatva húzódtam el tőle és néztem szemeibe, amik világosabbnak tűntek vizes, egy árnyalattal sötétebb haja mellett.

-Komolyan haragszom.- mormoltam és ujjaimat hajába csúsztattam.

-Tudom, és még fogsz is.- mondta, egy pillanatra lehunyva szemeit.

Szemöldök ráncolva néztem rá, szemeim újra és újra végigcikáztak arcán, ami mintha bűnbánó is lett volna.

-Harry…- arcát két kezem közé fogtam, az ő keze pedig már derekamon pihent, finoman meg-meg simítva bőrömet pólómon keresztül.- Mi történt?- kérdeztem, egy cseppnyi félelemmel a hangomban. Minden létező szörnyű lehetőség megfordult a fejemben.

-Semmi... Csak tudom, hogy fogsz.- dörmögte mély hangján és homlokát enyémnek döntötte.

A fejemben gondolatok milliói cikáztak továbbra is, hiába állt végre itt előttem, az éjszaka közepén. Éreztem, hogy valami történni fog, vagy már történt is… de ennek ellenére csak még közelebb löktem saját magam a saját vesztem felé.

-Maradj itt ma este.- motyogtam és újra megcsókoltam, megpróbálva elűzni mindkettőnk fejéből a gondolatokat, amik nem hagytak minket nyugodni.

Sziasztok!

És bár hihetetlen, de csak sikerült ma estére összehoznom a részt! :)

Kinek mik a gondolatai Harry szemszögéről? Már annyira izgatott voltam, hogy elolvashassátok! :D

Jövő héten már több időm lesz, lehet, hogy végre sikerül összehoznom a heti két frisset! Szorítsatok!! :D

Nagyon szépen köszönöm a türelmeteket :)

Ui.: Kérlek, írd le a véleményed! x