Chapter 38

Harry szemszöge

Amerikában, ha kábítószer birtoklásáért, vagy fogyasztásáért, esetleg továbbadásáért elfogtak, két évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés volt a jutalmad.

Azt mondták, hogy enyhítő körülmény, hogy nem volt annyira sok nálam. De tudtam, hogy a megengedett adag két-háromszorosát szedték ki a zsebemből, amikor megmotoztak. Az én szemszögemből, ez egyáltalán nem tűnt enyhítő körülménynek.

Mire beértünk a rendőrségre és bedugtak egy cellába négy másik emberrel, tudtam, hogy nekem már teljesen mindegy.

Az ágyon ültem, ami hangosan nyikorgott, mikor ránehezedtem, a puha, szinte szétzilált matrac pedig a vasig besüllyedt alattam. Hátammal a hideg betonfalnak dőltem, fejemet szintén hátradöntve és szemeimet lehunyva próbáltam egy épkézláb gondolatot összeszedni fejemben.

Reméltem, hogy a többiek kijutottak onnan és sikerült – még ha csak egy részét is – véghezvinni a tervet. Még itt, ebben a rohadt büdös és lerobbant, sötét cellában, négy totál idegen társaságában is csak arra tudtam gondolni, hogy Vincent mekkorát bukhatott ma éjjel.

Ironikus volt, hiszen egyértelműen én buktam a nagyobbat.

Óráknak tűnt és valószínűleg órákba is telt, mire a rendőrségre értünk. Elvették a telefonomat, az órámat, a cuccot, ami a zsebem mélyére volt süllyesztve és még a francos pénzemet is elvették. Nem voltak hülyék, tudták, hogy nincs olyan idióta, aki ekkora összeggel mászkálna Brooklynban éjjel. Nem… Tudták, hogy nem csak tizennyolc gramm volt nálam kezdetben.

Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehet az idő, hogy még mindig koromsötét volt e odakint, vagy már sütött e a nap. Nem tudtam aludni a cellákat megtöltő hangzavartól, és ha el is tudtam volna aludni, az öt percenként fel-alá mászkáló őr gondoskodott volna róla, hogy a lehető leghamarabb felkeljek.

Nagyot nyeltem, és lehunytam a szemeimet, miután ismét elsétált a cellánk előtt, azzal az öntelt arckifejezésével, hogy ő mennyivel magasabb rendű nálunk. Aztán, mikor már csak lépteit hallottam, és szemeim előtt ismét csak a sötétség volt egyedül, amit láthattam, eszembe jutott Rose. Grimaszba torzult arcom, ahogy elképzeltem, hogy percenként hívogat mindenkit, hogy minden rendben ment e.

Nem tudtam, mit mondtak neki Zaynék és nem is akartam belegondolni Rose reakcióiba.

Az idő idegőrlően lassan telt a cellában, a társaim – ha lehet őket így nevezni – pedig minden áldott percben összekaptak valamin. Szót szó követett, kisebb lökések következtek utána, mígnem az őr egy hangos ütést mérve botjával a rácson csitította el őket.

-Te!- kiabált az őr, mikor már vagy ezredszerre sétált el előttünk. Fejemet felkaptam nyers és hangos szavára, szemei egyenesen rám meredtek unottan.

Felvont szemöldökkel néztem rá. Ugyanúgy ültem órák óta, teljesen elveszve az idő fogságában és már kezdtem belenyugodni, hogy az elkövetkezendő napjaim ugyanígy fognak telni.

-Styles, mehetsz!- mordult fel ismét, ujjai között csörögni kezdtek a kulcsok, ahogy bedugta a zárba. Egy hangos kattanással kinyílt és a vasajtó nyikorogni kezdett, ahogy kijjebb nyitotta azt. Egy pillanat alatt felpattantam az ágyról és bár még fel sem fogtam, hogy végre lejártak az itt töltött unalmas óráim, kisétáltam az ajtón, orromat felhúzva, végig érezve magamon az őr tekintetét.

-Hogy érti azt, hogy mehetek?- kérdeztem rekedtes hangon, a többi órányi szótlanságtól.

-Kifizették az óvadékot és ejtették a vádakat.- válaszolta monoton hangon, miközben bezárta az ajtót.- Ez az előnye a befolyásos ismeretségeknek, nem igaz?- kérdezte szarkasztikusan, halkan felnevetve.

Hiába voltam már annyira fáradt, hogy a szemeimet is alig tudtam nyitva tartani, az őr kezeimet szorosan hátam mögé húzta és úgy kísért végig a folyosón. A térdeimbe minden egyes lépésnél hatalmas fájdalom nyilallt, csak emlékeztetőül, hogy a ma este valóban megtörtént és a rendőrök a földre tepertek, amikor elkaptak.

Fogalmam sem volt, hogy mégis kire utalhatott, amikor kiengedett és egyáltalán nem éreztem magam megkönnyebbültebben.

A folyosó végén az ajtót kinyitotta, én pedig lusta, fáradt léptekkel mentem előtte, szemeim azonnal körbejártak a csendes előtérben. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, engedett a szorításból, majd az egyik társának biccentve lépett el mellőlem.

-Hello Harry.- köszöntött egy mély hang, az előtér közepétől. Lábaim a földbe gyökereztek és komolyan megfontoltam, hogy inkább visszavezettetem magam a cellába.

-Robert.- biccentettem felé, hangom kimért volt és az idegszálaim hajszálvékonyak lettek már csak a látványától is.

-Beszélhetnénk egy pillanatra? Utána már mehetsz is.- mosolya széles volt és karjait széttárva várt rám, odébb lépkedve, hogy a kíváncsi fülek meg ne halljanak minket.

Nehézkesen, de rávettem magam, hogy mellé sétáljak. Szótlanul, kifejezéstelen arccal álltam meg előtte, míg ő ugyanolyan széles vigyorral állt velem szemben.

-Azt hiszem, a mai mentőakcióm után megegyezhetnénk egy-két dologban.- hangja egy fokkal halkabb volt, rekedtsége és mélysége bántotta a fülemet.

-Nem akarom, hogy bármiből is kiments.- fújtattam hitetlenkedve, majdhogynem nevetve a helyzeten.

-Késő bánat már, nem de?- vonta fel szemöldökét.- Rosszabbul is járhattál volna.- mutatott rá a lényegre, amivel száz százalékig tisztában voltam.

-Mit akarsz tőlem, Robert?- kérdeztem, belefáradva a beszélgetésbe.

-Azt hiszem elég csekély dolgot kérek azért cserébe, hogy körbetelefonáltam az egész városban, hogy tisztára moshassalak, Harry.- szűrte ki szavait fogai között, lekezelően.

A fejem már belesajdult az egészbe, a légzésem szaporább lett és kezeim ökölbe szorultak. Talán visszadugnának abban a sötét lyukba, ha most azonnal behúznék neki egyet.

-Kihoztalak, és te ezért békén hagyod a lányomat.- köpte felém szavait, szikrákat szóró szemekkel, ellentmondást nem tűrve.

Rose szemszöge

A bejárati ajtó egy hangos csattanással ütődött neki az előszoba falának, mikor végre a lakásba értem.

A kezeim lefagytak és tisztán láttam a falra aggatott tükörből, hogy az arcom már rákvörös lett a kinti hidegtől. Sosem gondoltam volna, de visszasírtam a chicagói szeles, esős időt. Brooklynban legalább kétszer annyira fáztam, mint ott – vagy csak a reptéren való ácsorgás tett keresztbe, miután egy taxit se sikerült elcsípnem.

Persze senki sem ért rá ma felvenni engem.

Egy hangos fújtatással húztam beljebb a bőröndömet és lábammal finoman berúgtam az ajtót. A fogaim összekoccantak, ahogy még mindig vacogtam és a testem szinte már könyörgött valamilyen tűzforró folyadék után.

Lassan megszabadultam a csizmáimtól és a kabátomat is felakasztottam a helyére. Hajamba túrtam és fáradtan pislogtam a bőröndömre, hiába volt az út kevesebb, mint három órás, úgy éreztem, hogy minden energiámat kiszívta belőlem.

A sóhaj, ami elhagyta a számat a hétvége folyamán majdhogynem már a védjegyemmé vált és ahogy bőröndömet megfogva a szobámba mentem, próbáltam kizárni minden baljós emléket a hétvégéről.

A Hálaadás mesés volt, csak hárman voltunk; anya, a férje Phil és én. De a hétvégém további része kész rémálom lett, miután Zayn felhívott az éjszaka közepén. Kétségbeesett volt, tehetetlen és csak hadart és hadart és aztán kimondta, amit egyáltalán nem akartam hallani.

-Elkapták, Rose.

Két egyszerű szó és mégis annyi érzelmet söpört magával, amiről nem is gondoltam volna, hogy valaha is törődnöm kell – nem hogy megbirkózni vele. Üvölteni akartam Harryvel, a fejéhez vágni, hogy ez az egész nem ér meg ennyit és utána addig ütöttem volna a mellkasán keresztül, mígnem ő állított volna meg.

Két egyszerű, ártatlan kis szó, darabokra hasította a szívemet.

A percek észveszejtően lassan teltek aznap éjjel, az óra mutatójának kattogása már-már olyan volt, mintha a bőrömbe hasított volna. Nem tudtam semmit Harryről, tehetetlen voltam és hazamenni se tudtam, miután Zayn vagy egy órán keresztül győzködött, hogy felesleges lenne. Egy idő után beláttam, hogy valóban lényegtelen, hogy hol tébolyodok meg teljesen a puszta tehetetlenségtől.

És aztán, egy álmatlanul töltött éjszaka után és annyi, de annyi átaggódott óra után ismét megcsörrent a telefonom. Zayn is ugyanolyan meglepett volt, akárcsak én, miután elmesélte, hogy Harryt szombat hajnalban kiengedték. Leadták az óvadékot és ejtették ellene az összes vádat; de ennél többet még Harry sem mondott Zaynnek.

De legalább, Zaynnek mondott valamit.

A bőröndömet csak az ágyam mellett hagytam, a szekrényemből pedig kikerestem egy melegebb pulóvert, amit gyorsan magamra kaptam és a konyhába mentem. A teáskannát azonnal megtöltöttem vízzel és felraktam a tűzhelyre, majd előhúztam zsebemből a telefonomat és lassan, még mindig hideg ujjaimmal bepötyögtem a betűket, egymás után.

„Hazaértem. Merre vagy?”

És elküldtem vagy az ezredik üzenetemet Harrynek a hétvége folyamán, amire valószínűleg szintén nem fog válaszolni.

A telefonomat visszatettem a zsebembe és miután felforrt a víz, elkészítettem a teámat. Nagyot ugrottam, mikor az ajtó hirtelen kitárult és Louis hangos kiáltása zengte körbe az egész szintet.

-Chicago visszatért!- harsogta és beljebb sétált, mögötte Zayn sétált ráérősen.

-Sziasztok.- nevettem halkan a belépőjükön és kezeim közé fogtam a forró bögrét. Louis a hűtőhöz sétált és kiszolgálva magát kivett egy üveg sört, Zayn pedig hozzám lépkedett és kezét vállamra tette, majd homlokomra egy apró puszit nyomott.

-Most értél haza?- kérdezte, szemével végigmérve engem, halványan elmosolyodva.

-Igen.- bólintottam és belekortyoltam a teámba.- Anya üdvözöl.- mondtam, mint minden áldott alkalommal, mikor hazaértem Chicagoból.

-Remélem egyből mondtad neki, hogy én is őt.- válaszolta csillogó szemekkel.

A válaszom csak egy szemforgatás volt. Louis Zayn kezébe is nyomott egy üveg sört és mintha csak otthon lett volna, a nappaliba sétált.

-Nyugodtan, Louis!- mondtam tettetett kedvességgel és Zaynnel követtük.

-Köszönöm, szívem!- válaszolta és leült a kanapéra, lábait az asztalra rakva.

Zayn Lou egyik oldalára ült, míg én a másikra, miközben bekapcsolta a tévét.

Egy ideig csak a gőzölgő teámba meredtem, ők ketten pedig halk beszélgetésbe kezdtek valamiről, ami a tévében ment. Hiába szorítottam össze az ajkaimat és harapdáltam össze őket, magamba fojtva a kérdést, ami tegnap óta foglalkoztatott, nem bírtam tovább.

-Nem tudjátok… hogy mi van Harryvel?- kérdeztem elhaló hangon, egy pillanatra felpillantva rájuk, majd vissza a teámba. Meglepve pislogtam rám. Nem tudtam, hogy a kérdés miatt, vagy azért mert én nem tudtam, hogy mi van vele.

-Ő… Elég elfoglalt az utóbbi egy-két napban.- sóhajtott fel Louis, összeszedve gondolatait. Tekintetemet visszavezettem rájuk és mindkettejük arcán egy-egy megnyugtató mosoly pihent.- Vincent egy kissé kiakadt és nem nagyon maradtak emberei. Harryre támaszkodik.- vont vállat, Zayn csak csendesen bólintott.

-Pontosan, ahogy akartátok.- mormoltam.

-Pár nap és csillapodnak a kedélyek Rose, nincs miért aggódnod.- kacsintott Zayn szélesen elvigyorodva és szájához emelte az üveget, majd megdöntve azt kortyolt bele egy nagyot.

Megugrottam, ahogy a telefonom rezgett egyet és szabad kezemmel azonnal ki is halásztam a zsebemből. Harry neve villant fel a kijelzőn és a szívem egyből gyorsabb ütemre váltott.

Türelmetlenül olvastam el a szavakat, majd újra és újra, mígnem felfogtam és megpróbáltam belenyugodni abba, amit Zayn mondott.

Csak pár nap, ennyi az egész.

„Nem érek rá.”

Sziasztok!

Remélem sikerült mindenkit meglepnem a korai frissel :) Nem tudtam megállni, még én is izgatott voltam! :D

Ha van egy kis időtök, kérlek szavazzatok a Beautiful War-ra ezen az oldalon! Nagyon sokat jelentene nekem, mindenki csak egyszer tud szavazni, úgyhogy minél többen csináljátok, annál jobb! :)

Nagyon köszönök nektek mindent, imádlak titeket!

A következő részt vasárnap hozom :)

Addig is, kérlek írd le a véleményed! xx